Katona-Koós Kincső: Nyolc másodperc

„Rodeó idején minden város teljesen elveszíti korábbi jellegét és arculatát. A rodeó ünnep és derű és öröm és ráadásul sok ezer ember… Ülök a lelátón vagy állok a kerítés mellett, körülöttem mindenütt izgatott férfiak. Hirtelen boldogan felsóhajtanak, kurjantanak, közvetlenül utána meg háborognak vagy csalódottan elhallgatnak… Olykor megtörténik, hogy átkozódnak és szitkozódnak is. Mihelyt megszólal a csengő, megint mindenki elnémul, és feszülten várja, hogy miként végzi az éppen soron következő lovas.

… egy lovas a fiatal bika vagy a nyergeletlen ló hátán, ráadásul kötőfék nélkül – itt már egyenlőek az esélyek. Ezt gyönyörűség látni!”

Jan Smíd: Életem ártatlan örömei

Visszafojtott lélegzet, megfeszülő izmok, majd hirtelen kitörő örömkiáltások, esetleg a csalódottság moraja: egy rodeó közönsége sosem unatkozik. Adrenalintól forr a levegő a nézőtéren, mindenki lélekben együtt üli meg a bikát a riderrel, mindenki izgul és mindenki szurkol. A küzdelem szenvedélye senkit sem hagy hidegen. Arra a pár másodpercre, míg ember és bika harcol, minden néző hőssé válik, mindenki átéli az elemi erők összecsapásának izgalmát.

És miközben kiabál a tömeg, a rider ebből jóformán semmit sem hall: minden érzékszerve egyetlen dologra összpontosít: a Bikára, a Nagy Ellenfélre. Ott ül már fent a bika hátán, amire ketten felsegítették. Mellényben, kalapban, csizmában, bőrnadrágban, hosszú ujjú ingben, fél kézzel szorítja a kötelet, ami (valameddig) a bikán tartja, és minden idegsejtje vibrál a várakozástól.

Bikarodeó

Ezt a Magyarországon új sportágat, itthon egyenlőre csak nagyon kevesen ismerik. Aki végignéz egy bajnoki fordulót, annak szinte megváltozik az élete. Rájön, milyen pici, törékeny és gyenge teremtés is az ember. Rádöbben, hogy nem csupán a teljesítményen múlik az elismerés.

Amikor társaságban kimondjuk azt a szót, hogy „bikarodeó” szinte kizárólag a kipárnázott MŰbikarodeóra asszociál mindenki. Pedig ez a rövidke szó (azaz hogy mű) felfoghatatlan különbséget takar…

Tegye feledhetetlenné a rendezvényét a világ egyik elismerten legveszélyesebb sportjának bemutatójával. 2-4 órás adrenalinbomba profi versenyzőkkel, gyönyörű állatokkal, mobil karámrendszerrel!

A boksz ajtaja még zárva, de ott állnak még ketten, hogy szélesre tárják a kapukat – távolról, mint a tengerzúgás, behallatszik az izgatott nézősereg moraja, de a világ már leszűkült, már csak a Te és Én létezik. Majd’ egy tonnás élő, fújtató hústömeg, az erő és az ősi ösztönök bajnoka, és rajta az Ember, aki leginkább csak ügyességében, gyorsaságában és szerencséjében bízhat. A boksz kinyílik, óra indul…

Nyolc másodperc: ennyi időt kell a bika hátán eltöltenie a bátor jelentkezőnek. Nyolc másodperc: csak ennyi – és mégis milyen hosszú tud lenni ez a kis idő… Odafönt, a bika hátán, minden nyolc másodperc élethosszig tart. Aki kibírja odafönt, hős lesz. Aki nem – próbálkozik újra, meg újra. Nyolc másodperc, egy kézzel kapaszkodva – a másik kéz semmihez sem érhet hozzá, se a földhöz, se a bikához. Egyensúlyérzék, elszántság, ügyesség és a bika mélységes tisztelete: ezek a rider fegyverei. Ismeri és elismeri ellenfelét. Mert ők ellenfelek, és nem ellenségek. Az igazi rodeós számára a bika társ, barát, családtag. „Akit” azonban versenyről versenyre le kell győznie…

Ez nem megy harci sérülések nélkül. Ritka az a rodeós, akinek ne tört volna még el arccsontja vagy bordája, ne ficamodott volna ki csuklója, válla, térde. A versenyeket kötelező módon puha talajon rendezik, így az igazán komoly fejsérülések, koponyatörések szerencsére kivédhetők, de amikor egy minimum 800 kilós tömeg mozdul rá az emberre, ott néha vér folyik.

De nem a bikáé.

- Rengeteg időt, pénzt és szeretetet fektetünk állatainkba. Versenytársainknak, barátainknak tekintjük őket. – vallja Katona Szabolcs, a Magyar Rodeo és Western Sport Egyesület elnöke. – A magyarországi rodeózás közel hat éves múltra és több mint 40 versenyre tekint vissza, melyek során egyetlen állat sem sérült meg a sportág következményeként. Egy rodeó-cowboynak elsősorban az állatával kell törődnie, csak azután önmagával. Szabálykönyvünk világosan intézkedik az állatokkal való humánus bánásmódról, és bárkinek, aki ezt megszegi, súlyos következményekkel kell számolnia.

A sarkantyúnak, amit a rodeós kötelezően visel, a vége le van ragasztva, hogy ne sebezze véresre az állatot. A „flank strap”, azaz a bikán átfutó hátsó heveder puha kötélből készül, melyet lazán kötnek a bika véknyához, és a szereplés után azonnal el is távolítják róla. (A közhiedelemmel ellentétben soha nem érinti a bika heréit!) Ez a heveder bakolásra ingerli a bikát (a bakolás a bika vad rúgkapálása, az erre való hajlam a bikák genetikai adottsága). De abban is segít, hogy ha a rodeós leesik a bikáról, az állat még pár pillanatig azt higgye, hogy rajta ül a „lovasa” (és ha azt hiszi, hogy fent van, nem keresi lent…)

A rodeó-bikák, amellett, hogy híresek és a közönség nagy kedvencei, évi pár perces szereplésért „cserébe” békés öregkorral is számolhatnak, ők ugyanis nagy valószínűséggel nem kerülnek vágóhídra. A magyar rodeóversenyek négylábú sztárjai egykor egytől egyig vágásra szánt állatok voltak, de kaptak egy esélyt arra, hogy megmeneküljenek a vágómarhák szomorú sorsától. Ehelyett szeretik és gondozzák őket, rendszeresen edzenek, szakorvosok felügyelik az egészségi állapotukat, és időnként elmennek egy-egy versenyre, ahol már várja őket a közönség, és várja az Ember. Az Ember, akinek nyolc másodperc a világ…

Elérhetőségek, információk

Ökojáték, ökokézműves